A megoldások részben hasonlóak a maiakhoz. Három és fél évszázaddal ezelõtt, 1665-ben egy pusztító járvány söpört végig Anglián, amely csak Londonban az akkori teljes lakosság negyedét, 100.000 áldozatot követelt magának. De vajon hogyan védekeztek akkor, hogyan kezelték a betegeket és milyen óvintézkedéseket vezettek be? És párhuzamba hozhatók-e ezek a mai megoldásokkal? Március 7-én vasárnap este 21 órakor a Viasat History Járvány: A nagy pestis címû háromrészes dokumentumfilmje ennek jár utána, és még azt is megtudhatjuk, hogy a pestis terjesztéséért nagy valószínûséggel nem is a patkányok voltak a felelõsek. De akkor vajon kik?

A nagy pestist megelõzõ 50 év során London lakossága megduplázódott: a szegénynegyedekben tízfõs családok tömörültek össze kétszobás házakban, a sikátoros utcák nedvesek és koszosak voltak, az emberek mások által levetett ruhákat hordtak, az alapvetõ higiéniai feltételek sokhelyütt hiányoztak. A járvány London egyik legnagyobb szegénynegyedében, St. Gilesben robbant ki, és a COVID 19-cel ellentétben, amit egy vírus terjeszt, ez bakteriális alapú volt, ugyanakkor rendkívül ragályos, és aki elkapta, annak mindössze 30% esélye volt a túlélésre.

Nem úgy terjedt a pestis, mint sokáig hittük. Akkoriban nem tudták, mi okozza a ragályt, a XIX. századtól kezdve egészen napjainkig viszont úgy vélték, hogy a patkányok, illetve az azokon található bolhák terjesztették a kórt. Legújabb kutatások azonban arra engednek következtetni, hogy a betegség tetvekkel terjedt, egészen pontosan a ruhatetvekkel, amelyek a modern mosási módszereknek köszönhetõen mára szinte teljesen eltûntek. Ezek a kis és szívós rovarok képesek voltak megkapaszkodni az emberek ruházatán, és bõrükkel érintkezve, azon keresztül táplálkozva juttatták a kórokozókat a szervezetbe. Mi több, egy másik kutatás azt bizonyította be, hogy bolhák önmagukban is képesek voltak terjeszteni a betegséget anélkül, hogy közben bármilyen patkánnyal érintkeztek volna. A tetvek és a bolhák pedig ott éltek az emberek ruházatában és ágyaikban, így pillanatok alatt képesek voltak átadni a bennük élõ betegséget.

Védekezés a 17. században: Módszerek, melyek még ma is mûködnek. 1665 májusára nyilvánvalóvá vált, hogy komoly intézkedésekre van szükség a pestis megfékezése érdekében. II. Károly angol király egyik elsõ rendelkezése az volt, hogy bezáratta a színházakat.

A járvány súlyosbodásával pedig egészségügyi igazolást állíttattak ki a tünetmentes embereknek, amik hiányában nem szállhattak meg fogadókban, sõt a vidéki falvakból, városokból is visszafordították õket. Ekkor jöttek rá elõször a közösségi távolságtartás fontosságára is, plusz a fertõzött házakat lezáratták, az itteni tárgyak adásvételét pedig betiltották. A fizetésre szolgáló érméket ecetben tárolták, a piacokon a vevõk és az eladók kerülték a közvetlen érintkezést, ezért a vevõ maga vette el a megvásárolt árut. Az orvosok az azóta szimbolikussá vált madárfej-szerû maszkot viselték, amelynek csõrében levendulával és más illatozó anyagokkal szûrték a levegõt.

A maszkhoz viasszal bevont köpeny is járt, és nem is sejtették, hogy ezeken nem tudtak megkapaszkodni a tetvek és bolhák, ami életmentõnek bizonyult. Szintén fontos volt, hogy a pestis miatt kiürült házakat 40 napig tartották lezárva, ezt követõen pedig kifüstölték és kimeszelték õket – ezek a tevékenységek szintén ártottak a kórokozóknak. Az emberek úgy védekeztek a kór ellen, hogy azt se tudták, mivel állnak szemben. Mindennek ellenére London alulmaradt a járvánnyal folytatott harcban. A pandémia 1665 szeptemberében tetõzött, amikor is egy hét alatt több mint 7000 ember halt meg csak a fõvárosban. A Járvány: A nagy pestisbõl az is kiderül, hogy végül miként sikerült, óriási árat fizetve, de megfékezni a kórt március 7-én, 14-én és 21-én 21 órától a Viasat History csatornán.