Budapest, 2016. november 22., kedd (MTI) - Életüket kockáztatva - Zsidómentõ lengyelek a vészkorszak idején címmel nyílt idõszaki kiállítás kedden a budapesti Holokauszt Emlékközpontban. A budapesti lengyel nagykövetséggel és a Lengyel Intézettel közös rendezésû kiállítás anyagát a Lengyel Zsidóság Történetének Múzeuma (Polin Múzeum) és a Lengyel Köztársaság Külügyminisztériuma állította össze, az év végéig látható tárlat 18 panelen mutatja be a lengyel embermentõket. A rendezvényen beszélgetést tartottak a lengyel és magyar vidéki zsidóság mentésérõl. Ennek keretében Anna Stróz, a vészkorszak idején zsidókat mentõ lengyelek múzeumának megbízott igazgatója mutatta be az idén márciusban megnyitott markowai múzeumot, amely az embermentõ, mártírhalált halt Ulma család nevét viseli. A kiállítást megnyitó Jaroslaw Bajaczyk, a budapesti Lengyel Intézet igazgatóhelyettese rámutatott: a varsói Polin és a markowai Ulma Múzeum két véglet: elõbbi hatalmas anyagi ráfordítással berendezett óriási kiállítás, utóbbi kicsi, kevés alkalmazottal mûködõ múzeum. A lengyel diplomácia képviselõi azonban szeretnék összekapcsolni ezeket a kezdeményezéseket, és megmutatni, hogy mindegyiknek megvan a maga jelentõsége, értelme.

Anna Stróz ismertetése szerint Józef Ulma és felesége, Wiktoria Ulma nyolc zsidó embert bújtatott, egy négytagú családot és még két-két embert, miközben már a befogadás pillanatában pontosan tudták, hogy ezzel az életüket kockáztatják. A német katonák 1944-ben gyilkolták meg õket és a hat gyereküket. A katonák elõször a padláson bújtatott emberekkel végeztek, majd a szülõkkel, így a gyerekeknek saját szüleik kivégzését is végig kellett nézniük. Az exhumálás során az is kiderült, hogy a hetedik gyermekével várandós anyánál megindult a szülés. Anna Stróz kitért arra, hogy az Ulma család történetét bemutató kiállítást március óta több mint négyezer ember nézte meg, és a tárlat gyakran heves érzelmeket vált ki.

Szántóné Balázs Edit, az Országos Rabbiképzõ-Zsidó Egyetem oktatója a magyarországi vidéki zsidóság mentésérõl szólva elmondta: az utóbbi években Lengyelországban és Magyarországon is sokkal több figyelmet fordítanak a zsidómentõkre, és ez fontos, hiszen minden tiszteletet és emlékezést megérdemelnek. Ugyanakkor óva intek mindenkit attól, hogy átessen a ló másik oldalára - fogalmazott. Hangsúlyozta, hogy a vidéki zsidóság mentése sokkal nehezebb volt, mint a budapesti zsidóké. Budapesten ugyanis nemzetközi segélyszervezetek mûködtek, és hosszabb idõ is volt a mentésre, míg vidéken mindössze néhány hónap telt el a gettóba zárás és a deportálás között. Ráadásul a kisebb településeken mindenki ismert mindenkit, így elbújni vagy másokat bújtatni szinte lehetetlen volt. Vidéken a magyar közigazgatás, amely a cigányok nyugat-magyarországi összegyûjtésekor többször lassította, szabotálta a rendeletek végrehajtását, a zsidók esetében ugyanezt nem tette meg - hívta fel a figyelmet. Ugyanakkor az együttérzés megnyilvánulásaira vannak példák, ilyen például, amikor egy keresztény nõ tüntetõen sétál együtt a szombathelyi fõtéren sárga csillagot viselõ barátnõjével, és ezért késõbb deportálják. Az együttérzésrõl árulkodik az is, hogy az emberek igyekeztek élelmet juttatni a gettókba.

Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója arról beszélt, hogy a vidéki zsidóság esetében az önmentés is nehezebb volt. Egyrészt, mert azok a zsidó emberek, akik korábban a közösség megbecsült tagjai voltak, nem akarták elfogadni, hogy bujkálniuk kell, másrészt a vallási nevelés során azt tanulták, hogy veszélyben a családnak együtt kell maradnia. Így hiába hoztak papírokat Pestrõl, hogy megmentsék legalább a fiatalokat, sokszor az édesanyjuk nem engedte el õket. Ráadásul, aki menekült, az sem számíthatott arra, hogy befogadják.